ラーツ ガーボル

Fodrgászhoz kellett mennem, mert pár hete kitört egy nagy darab a bal alsó négyesből. Nem volt vele semmi gond, de két napja egy hideg tofura nagyon bedurrant, aludni se tudtam, úgy fájt, szóval nem lehetett tovább halogatni, amit azért tettem, mert azt hittem, hogy egy korábban már gyökérkezelt fogam ment most mégjobban tönkre. Hayashi-sensei volt oly kedves és elkísért tolmácsolni. Kiderült, hogy nem is ez fájós fogam volt kiidegelve, így még meglepőbb, hogy semmi gond nem volt vele egész eddig. Volt egy fogröntgen, és egy kis ideiglenes tömést kaptam bele, végül fizettem ami 10% önrészt (co-payment, ugyebár), ami 790 jent tett ki. Mint a legtöbb dolog, ez se (sokkal) drágább, mint otthon.

A japán fogászat pont olyan mint otthon, illetve odahaza láttam már ennél jóval high-tech-ebb  fogászatot, és nem az osztrák határ mentén. Ami nagy különbség, hogy itt természetesen UV-fénnyel fertőtlenített papucsot kell váltani – azt a szokást egyébként szívesen meghonosítanám Magyarországon.

Ami vicces, hogy épp mielőtt elindultunk, erre a képre bukkantam nem fogászati témájú szörfölgetés közben. Köszi, jó ómen volt…

Pénteken tartottuk a kombinált welcome/farewell partyt a két jövevény csaj és Honda, illetve a távozó Wong, Mario, Fujita tiszteletére. A buli Kokubunjiban volt, egy indiai étteremben, de sajnos a japán ínyekre szabták (a b és sz betűt meg is fordíthatnám…) az ételek fűszerezését, mert szinte teljesen semleges élményt nyújtott számomra, nem úgy, mint a kedvenc kis kodairai nepáli-indiai éttermecském. Utóbbit teljesen véletlenül fedeztem fel, mikor Zuzmót kikísértem Shinjukuba a reptéri vonathoz, és hazafelé négy kilométerrel a legközelebbi állomás előtt szálltam le, hogy végigsétálhassak a Green Pink Roadon. Nyilván a legtöbb helyet, éttermet véletlenül lehet megtalálni, és eszembe nem jutott volna indiai étterembe menni, ha nincs ott a "nepál" varázsszó. A lényeg, hogy mikor először – bízva a magyaros fűszerezésen történt edződésemen – rendeltem egy 80%-os erősségű chilis valamit, háááát, szóval ez volt az a kaja, amit hiába fújtam, akkor is égetett, mikor már rég kihűlt. Elképesztő. Az első kanál curry után 3 percig csuklottam, de végig próbáltam fapofát vágni, miközben az asztal alatt kapartam a székemet, mert egy magyar nehogymá ne bírja… igen, eldicsekedtem a pincérnek, hogy mi magyarok is komázzuk a csípőset.  A szám teljesen lezsibbadt, kifolyt a sarkán a (nepáli) sör. Brutális, de élvezetes élmény volt. Azóta már megszoktam, vagy nem szívatnak 🙂

Visszatérve a partyra, az étel tehát nem volt ennyire jó, de cserébe érdekes megfigyeléseket lehetett tenni. Ó, volt még egy srác (a nevét nem tudtam megjegyezni, legyen Ishiro), aki havonta 2-3 napot fog nálunk tölteni, mert vese mitokondiumokkal foglalkozik, de a mitokondiumok legnagyobb elektronmikroszkópos szakértője ugyebár Nonaka professzor, mégha csak izomban is tanulmányozza. Ishiro egy igazi playboy kinézetű japán, de annyira, hogy a hosszú asztal másik végén ülő Ogawa-san meg is kérdezte, hogy nős-e, amit May tolmácsolt hangosan neki 🙂 Úgy tűnik, hogy a fériakat lehet szexuálisan molesztálni, de a nőket nem, mint ahogy erről később meg is bizonyosodtam (nyugi, minden testrészem megvan). A házassága ellenére azért nem volt ellenére, hogy a csajokkal fényképezkedjen, köztük a labor legdekoratívabb macskájával, aki szerintem nem a közönségkedvenc May, hanem Kure-san. És férjnél van 🙂 Fujita és Ohnishi közben a mellkasszőrzetemet akarták jobban szemügyre venni, de én nem akartam nekivetkőzni, közben megjegyeztem, hogy majd ha te is jobb bepillantást engedsz a dekoltázsodba, akkor talán igen – erre világosítottak fel, hogy itt már ez is elég durva zaklatás… nekem meg az volt az, hogy a végén Ishiro is megsimítgatta az itt teljesen szokatlan szőreimet. Jáááájjjj! Azért kíváncsi vagyok, hogy ha Ishiro, na meg Mon-chan eljönne Magyarba, mihez kezdenének a szórakozóhelyeken előforduló, nem éppen prűd(en kinéző) hazánklányaival. Ilyenek, nagyon durván festő tinik, gruftik, egyebek persze itt is vannak, de a hétköznapibb csajok közt ez a viselkedés és exteriőr nem annyira jellemző, mint otthon. Itt pl. ez már nagyon szexis, a mangapronóról meg majd később írok.

Jahajjj, korábban említettem a Bűvös szakács című gasztroblogot, ahol rendre leszólják (persze sokszor joggal) a magyar konyhát, az alapanyagok minőségét… hol is kezdjem… Noguchi-san ott volt a 2003-as szegedi WMS kongresszuson, és most valahogy szóba került, hogy "a piros hallevesben" a ponty mennyire sárízű volt, és miért? Mint mondjak, arculcsapásként ért ez az ártatlan megjegyzés. Azt tudtam, hogy a japánok ízlelése kifinomultabb, mert nem nem vágják agyon az ételeket… indiai módra maréknyi chilivel és curryvel. Ez rendben is van. De hogy így kiérezze a nyilván nem nagyon cserélődő vizű halastavakban felnövő pontyok per se alga- és iszapízét, és hogy ennyire meg is jegyezze, az több, mint aggasztó. Még akkor is, ha az Öreg Kőrössy köztudomásúlag rosszabb, mint a Kiskőrössy, bár fene tudja, valószínúleg egyik sem hiperminőségű. Én is biztos ezért szoktam – ösztönösen – jól megpaprikázni az éttermi halászleveket… Nameg az indiaiak is, hiszen ott sem japán minőségű az alapanyagok színvonala. Tényleg kell főznöm egy halászlét japán pontyből. Először magamnak, mert még sose csináltam. Egyébként meg: mivel a ponty tavakban él, természtesen átveszi a tavi biotóp ízét, szerintem pont azt kell benne értékelni, nem? Az lenne a furcsa, ha tenger- vagy tofuízű lenne. Igen, fokozatok vannak, és azt sem tudom, nem emlékszem, hogy csak a japán íny túlérzékenységének volt-e köszönhető ez a "sáríz", vagy tényleg borzalmas volt az a halászlé – sajnos előfordulhat, állítólag egyszer tonhalból is készül szegedi halászlé… Mindegy, a magyar alapanyagok sokszor tényleg sárvérűek az aranyvérű nyugatihoz és távol-keletihez mérve.

A vacsora után japán szokás szerint páran átvonultunk egy másik étterembe (karaokéba nem akart menni senki), szerintem abba, ahol először ettem ba-sashi-t (nyers lovat), de Mon-chan már annyira be volt rúgva, hogy ezt se megerősíteni, se cáfolni nem volt képes, én meg nem tudtam felidézni, hiszen eleinte nem voltam túl ismerős a környéken. Itt tovább iddogáltunk, illetve voltak jó poénok és egyebek, de nem emlékszem rájuk, csak arra, hogy "Hokkaidói Szépfiú" nevű szakéval akartak itatni, amit a mellszőrös affér miatt visszautasítottam. Chieko bemutatta a férjét, akivel az USA-ban ismerkedett meg, és jó ideig távol éltek egymástól. Ettem lovat, de nem volt olyan jó, mint az előző kettő alkalommal. Ezután én karaokéba akartam menni, de más senki, így útjaink elváltak egymástól, hazamentek aludni, én viszont 600 méteren keresztül bicajjal üldöztem May és Park taxiját. Miután megbizonyosodtam arról (és ők is), hogy nem is vagyok nagyon formán kívül, visszagurultam Kokubunjiba. Egy szórakozócentrum előtt (videojátékok, pachinko) végre teljesült egy régi álmom, játszhattam a páros-dobolós játékkal (színes figurák mennek a képernyőn, és egy helyen a zene ritmusára történő dobolással kell őket kiütni). Egy fiatal társaság nagyon érezte a ritmust, én meg odamentem, egy ideig néztem őket, majd elrebegtem nekik (egyvalaki alapalapszinten tudott angolul), hogy úúúúgy kipróbálnám, és valaki légyszi játsszon velem, amire rá is álltak. Közben megtudtam, hogy ők egy tini-rockegyüttes tagjai – nagyon úgy tűnik, hogy itt minden fiatal játszik valamilyen együttesben. Na, nekem tényleg régi álmom a dobolás, de meg kellett tapasztalnom, hogy 4 szám után vérhólyagok nőttek a tenyeremen, jajjj! Ezután úgy határoztam, hogy megkeresen a novemberi welcome party utáni karaoke-buli helyszínét (a tinik nem akartak karaokézni, pedig ők is szeretik a Slipknotot), amit nagy meglepetésemre meg is találtam, pedig csak az irányt tudtam, és a bejárata egy liftajtó volt, mellette persze felirattal, amit persze értek, nem nagy ügy (de az, 6-7 szaké után 🙂 Itt jó hangulatban eltöltöttem két órát, rekedtre "énekeltem" magam, főleg Pearl Jam, Slipknot, Alice in Chains, Soundgarden és Red Hot Chili Peppers nótákat, némelyiket többször is, gyakorlás gyanánt. Jobb is volt ez így, mert a múltkor a többiek számomra ismeretlen és unalmas japán és kínai szentimentális dalokat énekeltek, amit nem tudtam a minőségüknek megfelelően értékelni.

Ezután lent kénytelen voltam szembesülni azzal, hogy ellopták a lakat nélkül otthagyott bicajomat. Bántam meggondolatlanságomat, 1%-ban meg "örültem", mert elég nehéz lesz eladni a hátralévő 2 hónap alatt, nem tolonganak érte. Jobban körülnézve megláttam egy, az épülethez tartozó bicajtárolót, gondoltam lopok egyet magamnak hátha valaki odatette, hiszen Japánban vagyok, nem Magyarországon Hollandiában, biztos nem lopják el… Természetesen ott volt a bicaj, akkurátusan berendezve egy állványra. Hazafelé (3 óra felé járt az idő) még leültem egy a vasútállomás lépcsőjén hortyogó yuppie mellé, akinek a telefonja a lábai közöt hevert és zenét játszott le – a telefont betettem a zsebébe, majd a fényképezőgépem akkumulátorját szorongotva, melegítve, még kicsiholtam annyi elektront belőle, hogy készítsek egy (rossz) képet róla. A vaku miatt enyhe alvás közbeni rángógörcsrohamot kapott (ld. mellékelt kanji), de aztán megnyugodott. Sajnos a többi, szanaszét heverő alkoholos befolyásoltságban mélyalvó emberről már nem tudtam képet készíteni (a karaokéban sem), de jövő héten visszatérek egy-két dokumentarista fotó kedvéért.

A Kona-koma méltatlan kezeléséért cserébe megkaptam a jutalmamat, elnéztem egy útpadkát és egy meglehetőset estem, de szerencsére nem nagy sebességgel. Úgy látszik, hajnalban veszélyes kerékpározni, nem ez az első eset. Pár hete workaholic befolyásoltság alatt csináltam egy bicajos szaltót a campusban, de ama esés jobban fájt, mint ez. A tegnapi napot a sebeim nyalogatásával töltöttem, de ma már jól vagyok. 🙂

(A kapcsolódó album érdektelen képeiért elnézést, a kis kamerám nagyon lassan reagál újabban, és a legjobb pillanatokról rendszeresen lekéstem… 😦