Ígéretemhez híven, a nagy magyar bloggerek (Gy. Ferenc és D.
Zsuzsa) nyomán én is internetes naplóírásba kezdek, remélem, lesz minden
héten valami érdekes billentyűhegyre kívánkozó élmény – nem utolsósorban ezáltal még nekem is gyorsabban
megy az idő. Ha nem érdekel senkit, a vendégkönyvben lehet reklamálni,
hogy találjak ki valami jobbat, vagy hagyjam az egészet!

Az előzményekről annyit, hogy a profeszorom két éve felhívott (épp
Hollandiában nyaraltunk), és kérdezte, hogy egy korábban szóba került
lehetőség szerint tényleg van-e kedvem Japánba menni és izom
molekuláris biológiával foglalkozni. Zsuzsmó párom épp az emeleten fogat
mosott, én meg felkiabáltam, hogy "menjünk Japánba?", mire Ő: "Aha!".
Ennek megfelelően most itt vagyok, de e rövid tanakodáskor még nem
sejthettük, hogy csak én tudok jönni, Zsuzsi családi okok miatt nem… 😦
De visszamondani az egészet kellemetlen lett volna… eljönni meg… jó is és rossz is.

Jó, nem sajnáltatni (vagy utáltatni) akarom magam, inkább a
leírásra koncentrálok. Zürichben kellett átszállni, ahol egyébként
fenséges kávét ittam – ez nagyon fontos! Még soha nem repülem ennyit
(12 órát), a lábam alig fért el az ülések között, de legalább megnéztem
kétszer is thermopulai csatát feldolgozó szóló 300 c. filmet. A mellbevágó látványvilág mellett legalább ugyanannyira átütő a hűség és hősiesség eszméje.
Hogy
hasznosan is töltsem az időt, kis japán nyelvkönyvem segítségével az
egyik japán írásmóddal (katakana, erről majd később írok) gyakoroltam a
nevem leírását, ami elsőre sikerült is, mert az ülés szomszédom, egy
japán üzletember azonnal helyesen felolvasta. Így néz ki: ラーツ ガーボル   Ha
nem látszanak a japán betűk (Unicode karakterkódolásra kell állítani a
böngészőt), itt van képként is:
Egy emeltdíjas sms-ért bárki érdeklődőnek elküldöm a katakanával írt nevét

 

A Narita reptéren May, egy fülöp-szigeteki kolléganő várt, aki
rég elmúlt 30 éves, de kb. gimnazistának is nézhettem volna, az
európai külsőkhöz szokott szememmel. Bár a tájékozódóképességemtől el vagyok ájulva, most azért nem bántam, hogy volt
kalauzom… a közlekedésről majd később írok. A munkahelyig tartó
2.5 órás utat szinte végigaludtam, de annyit azért láttam, hogy a
rizsföldek valószínűtlenül zöldek (ez képzavar?), és minden nagyon
ápolt és rendben van. A városok pedig valószerűtlenül mások, mint
errefelé: szürke épületmonstrumok között apró faházak tarkítják a
képet, mindenfelé vasutak tekeregnek, a levegőt bepókhálózzák a
házakhoz futó villanyvezetékek; gondolom, földrengéskor ezek nem
sérülnek könnyen, illetve könnyebb helyreállítani, mint a nyugaton
szokásos föld alattiakat. Grafitti, falfirka csak néhány aluljáróban
csúfítja az amúgy nem túl szép epületeket.

Két vonatátszállás után taxiba szálltunk. Itt minden taxiban
GPS van, de így se könnyű a taxisoknak sem tájékozódni. Ugyanis néhány
nagyobb sugárút kivételével egyetlen utcának sincs neve. Az én
jelenlegi címem pl így néz ki:

113, ハートフルレジデンス, 4-1-1, Ogawahigashi-chi, Kodaira-shi, Tokyo-to

Ebből a 113 a szobaszám a Heartful residency
nevű épületben. A 4-1-1 egy kisebb városrész száma, egy nagyobb háztömb
száma, és azon belül egy épület száma, amit ráadásul építési sorrendben
számoznak. Ogawahigashi-cho = Kelet-ogawa-kerület, Kodaira a város
(~200000 lakos). Vagy valami ilyesmi. Szóval ha pl. valaki a
rendőrségtől telefonon segítséget kér, ajánlatos megnevezni valami
feltűnő tereptárgyat is, mert enélkül később érhetnek a helyszínre a
zsernyákok.

 

Beérkezvén a laborba, rögtön megismerkedhettem Nonaka proffal, aki
a világ legnagyobb izom-elektronmikroszkópos/ultrastrukturológus
guruja. Innen a kollégiumba (dormitory) vezetett az utunk. Huhhh, az
kicsit (na jó, nagyon) sokkoló volt, különösen, hogy ekkor már elég
fáradt voltam… Erről a dormitoryról rögtön az jutott eszembe, hogy
ilyen lehet egy észak-koreai lakás, vagy börtön. Piszkos, penészes,
kopott, szűk, stb. Nyilván csak durmolni járnak haza az emberek oda,
konyha is csupa mocsok, egy zuhanyzó van 16 szobára, pottywc…
Ráadásul egy szokatlan szag rögtön kiütött, amit azóta is ehhez a
depressziós helyhez kötök, de aztán rájöttem, hogy az a tatami illata,
amit amúgy a japánok nagyon komáznak. De érdekes módon, minden egyes
hazaérkezés után, félóra elteltével már nem éreztem.
Nem titkolom, nagyon eléggé elkeseredtem a fizikai körülmények miatt, de mint később kiderült, ez nem csak fáradtság-
vagy kultúrsokk-függő érzés volt. Egy egyiptomi kolléganő, Sherine
elmesélte, hogy hetekig végigzokogta az éjszakát az új lakásában, bár
hónapok alatt végül megszokta. Viszont még a szomszédait sem ismeri,
pedig már 16 hónapja itt van.

Szóval lecuccoltam, aztán a May-jel és egy másik
hazájalányával elmenekültünk ebédelni. Ekkor szembesültem azzal, hogy
az átlagos felnőtt japánok nemigen beszélnek és értenek angolul, mi
több, sehol semmi nincs kiírva idegen nyelven, de még romaji
(latinbetűs) átírással sem. De ez nem csoda, a 130 millió japán mellett
évente összesen csak 2 millió külföldi fordul meg az országukban, és
nagyon homogén nép, angolt nagyjából úgy tanulnak, mint a mi
iskolásaink latint, akik ókori rómaiakkal nemigen találkoznak. De ettől
függetlenül nagyon kedvesek és segítőkészek!

A mini étteremben betermeltünk valami paradicsomos tésztát (rá
három napra mindkettőnknek fura hasmenése lett), aztán
visszamerészkedtem a dormitoryba (újra átható tatamiszag), ahol inkább
nem sírtam el magam, hanem inkább gyorsan elmentem a környéken
szétnézni, immár magamban. Muszáj volt ugyanis vennem egy
konnektor-adaptert, mert amit egy kedves otthoni segítőmtől kaptam,
abba nem ment bele a laptopom dugója… ettől már tényleg majdnem
sokkot kaptam, hogy még a laptopomat sem fogom tudni használni két
napig… végül sikerült találnom egy helyen három elektronikai üzletet,
de csak az egyikben volt ilyen kis kütyü, és az eladó nem is találta
meg, a mintám alapján sem. Nem adtam fel, hanem egy jónak tűnő kis
kütyüt lopva kibontottam a csomagolásából, és hálistennek az alkalmatos
volt. Ennek örömére gyorsan megettem egy ismerős BigMac menüt, ami,
khm, olcsóbb mint otthon.
Eztután hazamentem, és nem emlékszem, hogy mit is csináltam, gondolom, aludtam.

 

Másnap bevonatoztam a belvárosba, ahol egy magyar sráccal
találkoztam. A telefonszámát a húgomtól kaptam, aki ismeri az orvos
apukáját, és egy beszélgetésük alkamával kiderült, hogy a fia Japánban
van, aki egy nemzetközi hitelbiztosító cég itteni vezetője… nem rossz
karrier. Közlekedni élmény volt: 45 perces vonatút a Shinjuku
állomásig, majd próbára tettem a tájékozódási képességemet, sikerrel, a
3 km-re lévő lakásukig gyalog mentem. Nagyon kedvesek (sőt, lazák), a
srác egyáltalán nem csúcsmenedzserként adja magát elő (otthon
legalábbis), és egy hatalmas luxuskéróban laknak, amiért a családfő
nyilván rendesen megdolgozik. Egy hónap múlva születik babájuk.

Visszafelé megcsodálhattam a neonfényben ragyogó Shinjuku
városrészt, ami Tokió egyik központja (lásd a mellékelt képet). Ez a
helyszín feltűnik a Lost in Translation
filmben is; ez az egyik olyan városrész, ami nagyon jellemző a Tokióra.
Tényleg lenyűgöző, este 10-kor is (amúgy hétkor már sötét van) nyitva
van a legtöbb bolt, az élelmiszerbolttól kezdve a mobiltelefonüzletig.
Rengeteg pachinko-játékterem
van, ahol több száz ember próbálja elfelejteni a napi gondokat meg a
zsúfoltságot (lehet, hogy ez csak az én kényszerképzetem) a játékkal:
ez valami flipper-szerű masina, amibe kis acélgolyókat dobálnak, és
próbálnak még többet visszanyerni (a szerencsésebbek mellett sok-sok
ládányi sorakozik), amit apró ajándékokra válthatnak be. Hazafelé menet
a vonaton már megtanultam néhány kanji írásjegyet is, hogy felismerjem
a fontosabb állomásokat. Még jó, hogy vizuális típus vagyok.

 

Hétfőn megjelentem a laborban, de inkább csak adminisztrációs
munkákat intéztünk, meg kicsit körbenéztem. Az egész intézmény
lényegében az otthon OPNI-nak megfelelő, nem egyetemi egység, még a
neve is ugyanaz: National Center of Neurology and Psychiatry. Ezen
belül a neuromuscularis részlegen kell dolgoznom. Eltérően a SzOTE
Biokém intézetétől (ami már nagyon dizájnos) és hasonlóan az eddigi
külföldi laborokhoz, ahol voltam (Belgium), belsőépítészeti szempontból
ez sem túl szívderítő kinézetű (néhol kritikátlanul lepukkant). De ez
megtévesztő benyomás, a külcsínnél fontosabb a belbecs, és minden
elképzelhető eszközzel fel van szerelve, HPLC-től DNS-chip olvasón át a
legmodernebb mikroszkópokig.  Bár szerintem egy kellemes környezetben
sokkal jobb dolgozni…
A kollegák nagyon normálisak és kedvesek,
de angolul itt sem beszél mindenki jól (nem mintha én perfekt lennék,
de legtöbben még annál is rosszabbul). Kaptam néhány cikket, amit el
kell olvasnom, majd jövő héten konkrét tervet kell kidolgozni, hogy mit
is fogok csinálni. Valószínűleg sejkultúrában az intracelluláris
kalcium-jelátvitelt tanulmányozzuk, erről bővebbet majd csak a
konkrétumok birtokában írok. Ez a téma jó lenne, mert még az otthoni
korábbi munkákkal is kapcsolatban van, még ha csak érintőlegesen is.
Ami
klinikai szempontból érdekesebb: hetente egyszer van egy izompatológiai
esetmegbeszélés, ahol minden alkalommal baromira ritka betegségben
szenvedők betegek izombiopsziás mintáit láthatjuk, persze anamnézissel,
stb, csak a beteg nem jelenik meg. Mindenesetre már pedzegettem, hogy
az aranyos Nonaka prof rendeléseire alkalomadtán majd bemegyek
figyelgetni, hogy is mennek itt a dolgok; biztos tudok tanulni valamit.

 

Ja, az egyik legfontosabb, hogy kedden már át is költöztem
(menekültem) egy vadiúj épületbe, egy pici, de tiszta, száraz,
mindeféle elektronikus kütyüvel felszerelt garzonba. Igazából akik
intézték a szállásomat, már előre számítottak erre 🙂 Tény, hogy
sokmindent kibírok, de egy évig, ráadásul magamban, egy olyan börtönben
tuti megőrülnék. De ez az új minden igényt kielégít, és alig drágább,
mint a dormitory. Hűtőt, mosógépet és bútort egy évre bérelni is lehet,
nekem ezek 47000 jenbe kerültek, ami elég méltányos ár (1 jen=1,40 Ft).

A házmenedzser bácsi, Saiko-san, a ház előtt a gyomok között
paradicsomot és egy tő görögdinnyét termelget, legközelebb elmutogatom
neki, hogy gyomláljunk már egy kicsit, mert nem lesz oké a növényeknek.
A dinnye az elmúlt napokban eltűnt, pedig még csak gyerekfejnyi volt.
Lehet, hogy valaki ellopta, ugyanis egy 3-4 kilós dinnye 3000 jen…
őrület, luxusholmi. Amúgy itt lopás, vandalizmus szinte nem létezik.
Most
befejezem, mert látom, hogy túl érdekes amit eddig összehordtam. Ha már
(hamarosan) letisztulnak a dolgok, és több világot is látok
(makroszkópos vagy épphogy mikroszkópos méretűt) igyekszem viccesebb és
érdekfeszítőbb dolgokat is írni. Ciao! Ja mata!