...mert itt járt a gekkó (imori). Kekko: nagyon jó. Reggel 7-kor hazafelé a folyosón egy miniatűr cikázó lényt vettem észre, egy pici gekkót. Nem tudom mit keresett itt, mert a laborban kétszer láttam eddig élőlényt (rajtunk kívül, de azok is inkább robotok): ma, egy szúnyogot, meg az első napokban, mikor behoztam lefényképezni a szamurájbogarat.

Ilyen volt a kis hörrr:

És eszembe jutott Escher, de a gekkónak is:

Fodrgászhoz kellett mennem, mert pár hete kitört egy nagy darab a bal alsó négyesből. Nem volt vele semmi gond, de két napja egy hideg tofura nagyon bedurrant, aludni se tudtam, úgy fájt, szóval nem lehetett tovább halogatni, amit azért tettem, mert azt hittem, hogy egy korábban már gyökérkezelt fogam ment most mégjobban tönkre. Hayashi-sensei volt oly kedves és elkísért tolmácsolni. Kiderült, hogy nem is ez fájós fogam volt kiidegelve, így még meglepőbb, hogy semmi gond nem volt vele egész eddig. Volt egy fogröntgen, és egy kis ideiglenes tömést kaptam bele, végül fizettem ami 10% önrészt (co-payment, ugyebár), ami 790 jent tett ki. Mint a legtöbb dolog, ez se (sokkal) drágább, mint otthon.

A japán fogászat pont olyan mint otthon, illetve odahaza láttam már ennél jóval high-tech-ebb  fogászatot, és nem az osztrák határ mentén. Ami nagy különbség, hogy itt természetesen UV-fénnyel fertőtlenített papucsot kell váltani - azt a szokást egyébként szívesen meghonosítanám Magyarországon.

Ami vicces, hogy épp mielőtt elindultunk, erre a képre bukkantam nem fogászati témájú szörfölgetés közben. Köszi, jó ómen volt...

Nem, sajnos nem tudok olyasmiről beszámolni, hogy tudományos konferencián voltam. Mon-chan ellenben így harangozta be a pénteki éttermezést, és bebizonyosodott, hogy tökéletesen helyes volt a névválasztás. Nemsokára véget ér a japán kalandom, és van egy pár dolog, amit hiányolni fogok. Az olyan dolgok, amik nagyon japánok, nem szeretném meghonosítani, mert nem illenek a környezetbe. Pl jó a sushi, de tenger és megfelelő hűtőlánc híján erőltetett otthon sushiért ácsingózni nap mint nap. Viszont vannak olyan dolgok, melyek nálunk is léteznek, csak más formában, és nem lenne megerőszakolása a magyar szokásoknak a japán meghonosítása vagy alkalmazása.

Szóval Man egy yakinikube vitt el minket, a jó öreg Kokubunjiba. Ez egy barbecue-étterem, azaz angolul kb így hangzik, de kicsit több, kicsit kevesebb annál, amit ez a szó egy nyugatinak mond. Én előre untam, mert azt hittem (nem is tudom miért, azaz a barbecue szó miatt), hogy majd a szokásos medvetalpnyi sokat fogjuk falatozni. Persze hamar kiderült, hogy erről szó sincs. A japánok, ha étterembe mennek, általában nem úgy készülnek, hogy "akkor most megyünk a menő olaszba, franciába" hanem inkább "akkor most megyünk csirkét/marhát/halat/tofut enni", azaz legtöbbször étel- vagy alapanyagfajtaság szerint tematikusak, és azon belül nem két főétel van (ezt már tudjuk) hanem 12 kisebb - persze pl. a mi halászcsárdáink is nagyjából megfelelnek ennek a gondolatnak.

Szóval itt marhát és disznót lehet enni, azok minden részét. Mon - nem tudom, hogy egyéb alalmas szó híján, vagy mert poénkodott - felfedte a lényeget, ti. hogy most eszünk harántcsíkolt izmot és simaizmot is. Én profin rögtön lecsaptam, hogy most mi van a szívvel, mint a harmadik fajta izommal, de sajnos az itt nem volt kapható. A többi azért megér egy misét, tényleg felvonultatták a lehetséges izmokat, textúrákat... mindegyik fogás fejenként 3-6 darab 10-15 cm²-es szeletet jelent, amit 1-3 perc alatt lehet készre sütögetni az asztali grillezőn. Minél kevesebb procedúrán megy át az alapanyag, annál egyedibb és... eredetibb. Megjegyzem, enyhén be voltak pácolva a húsok.

- Nyelv, a szokásos kezdőétel, gondolom mert az az első izom az állatban, amivel a kaja találkozik - itt kiemelendő a tér mindhárom irányába futó (azaz nem párhuzamos) izomrostok különleges textúrája.

- Vékonybél simaizom - nem kell fujjolni, kb mint a pacal, de szerintem az utóbbi jobb, mert jobban megfő és nem olyan rágós. Az íze kellemes, főleg ha van rajta zsír (Mon kedvence).

- Disznóméhizomzat (simaizom) - itt is inkább az állag az érdekes.

- Légcsőporcok közötti simaizom (cafatok), talán a szomszédos harántcsíkolt izmokkal - vicces, a porcot persze nem lehet megenni, de meglepően gazdag ízvilágú fogáska.

A következő három egy tányéron jött, összehasonlítandó és meglependő:

- Valamilyen vállizom (limb-girdle) - hm, finom, nyugaton a legnépszerűbbek ezek a nagy cupákok, ami persze itt kis darabka. Na de ezek után:

- Bordaközti légzőizom (marhakaraj, intercostal, karibi), de nem csonttal, hanem hosszában, csont nélkül: uhhhhh, cupák színhús, viszlát!

- Rekeszizom - na ez letaglózó élmény volt. Ilyen gazdag, zamatos húsizomfajtával még az életben nem találkoztam. Otthon látott már valaki rekeszizmot a hentesnél? Vesepecsenye, jó volt veled, de... egyébként ez Nishino kedvence is - ő nem volt itt, pedig vártuk. Mon szeretné mindig elcsábítani az our directort, összébb hozva az embereket, de a délutáni éves baseballmeccs után fáradt volt a prof; megjegyzem, tényleg sokat játszott.

- Platysma (nyakbőr izma) - bár nem tudtak megerősíteni, hogy az, de a mintázatából (sok zsír, köztük izomrostnyalábok) én így azonosítottam. Itt a zsír játssza a főszerepet, jó volt.

- Bordaközti légzőizom var #2 - szintén marha, de most csonttal, a bordákra merőlegesen vágva, mint otthon - hm, ez így nem olyan jó, mint az előző verzió! Mon felhívta a figyelmet, hogy külön ki kell élvezni a periosteum (csonthártya) ízét, így kutyák módjára martuk fogainkkal azt (ők is azt rágcsálják a csonton, mint megtudtam), Xiao persze hangos cuppogások közepette. Közben megbeszéltük, hogy nem minden kínai tartományban népszerű a kutyahús, ellenben Dél-Koreában évente 3 milliót esznek meg. Északi testvérországukról nincs infó, ha eszik is, biztos hogy főleg kényszerből :( ha még van egyáltalán. Mon-chan minden állatot megeszik, ha finom, és az se befolyásolja nagyon, ha egy faj utolsó példánya pihen a tányérján. Hát igen, aki 25 l/100 km fogyasztású Toyota Suprával közlekedik... 

- Csirkezúza (simaizom?) - de nem fűve, hanem hirtelen sütve (félig). Hm, ez nem volt túl érdekes.

Ha jól emlékszem, ennyiféle izmot tanulmányoztunk.

- Nem izom, de terítéken volt még egy pár szelet nyers máj is. Semmi bajon nem lett tőle :) Nyunyás-érdekes, és haloványan májízű.

Utána jött még a hideg zöldséges-sobatésztás leves, ami otthon gyümölcslevesmentes nyári napokra szintén egy üdvözlendő dolog lenne. Jut eszembe, felidézem, hogy egyszer egy másik helyen tonhal kopoltyú-körüli izmokat ettünk, ami szintén a legjobb dolgok közé tartozik! Szóval éljenek a rejtettebb izomcsoportok, de lehetőleg ne a csirkehát, mert az már annyira kicsi, hogy az ízlelőbimbóknak fel se tűnik, hogy valami történik.

A minatűr étteremről csak annyit, hogy odahaza az ÁNTSz valószínűleg bezárná, ledózeroltatná, felgyújtaná, a tulaj kedvéért pedig lobbiznának a halálbünti visszaállításáért. A grillezés miatt vastag zsírréteg volt a plafonon, a légkondin, a "pincér" mackónadrágban volt; közben meg megjött egy újabb adag simaizom is, amit egy szintén szakadtnak kinéző öregember hozott, zacskóban, és leb.szta a pultra. Egyvalami azonban biztos: az alapanyagokat a legnagyobb gondossággal kezelik, dacára a lepukkant külsöségeknek; csak frisset adnak (viva la H. Apaka!) és a végeredmény étel szinte mindig minimum közel van a tökéleteshez. Én legalábbis nem ettem még rosszat, kivéve egy nagy hodály sushibárban, ami amúgy egy sushi-"macdonalds" lánc tagjának nézett ki. (A meki is jól jön néha, ráadásul olcsóbb mint otthon, mint Beke doktor is leírta).

Talán kellene nyitni egy japános (nem japán) éttermet otthon...

De mi van, ha meglékeli a koponyányimonyókomat? Sose lehet tudni! Inkább marad hosszú, egyelőre... mondhatni, "egy xy találkozása a japán hayományokkal" (make hay until it shines ) Nemtom, akit érint vagy érdekel ez a téma, az olvassa-e még a blogomat... a neve "A" betűvel kezdődik.
 

Click. Ez persze nem én vagyok, hanem a Slipknot énekese, Corey Taylor, vizes hajjal; de a japán fiatalok hajai jóval elképesztőbbek, mint bármi, ami otthon látható. Jövő hétvégén vadászok végre egy-két fotót Shibuyában. Bocsánat, de rég jártam arra, pedig már van jó zoomobjektívem is...
No várjunk csak: Macintosh találkozása a Spaces-szel??

Új csoportkép a labor munkatársairól, cseresznyevirágzás idején készült, áprilisban, de úgy látszik, mostanra sikerült előhívni a képet...

(Klikk a nagyobb méretű kép megnyitásához). Ezen majdnem mindenki rajta van. Sherine nincs, mert nem szeret a japán kollegákkal mutatkozni. Hát, az ő baja.

Infó, első > hátsó sor, bal > jobb irány:

• Wong neuropatológus prof Malajziából, ivócimbora
• (egyiptomi vendég 1 hétre, ő bezzeg rámászott a képre, Sherine helyett...)
• Hayashi-sensei, Noguchival ők ketten a témavezetők
• Nishino-sensei, Nishino-sensei
• Nonaka-sensei, elektronmikroszkópos guru
• Noguchi-san, témavezetőm, még ha nem is érdeklődik magától, hogy mit csinálok
• Mari-chan (Mario, mert Mari Okada), életvidám gyerekgyógyász, gyerekneurológus
• Park-chan, Dél-Koreából, szintén orvos, 2 éve van itt, nagyon hangosan tud nevetni
• Mi-chan (Mitsuhashi), Satomi férje, kedves és szerény srác, de Sherine-nek erről más a véleménye. Ha már ott van, meg kell említenem, hogy mellette a kerekes járókeret sajnos Marioé, mert egy neurológiai betegség miatt nehezen jár szegény, de a kedvét ez nem látszik befolyásolni.
• Ogawa-san, a mindenes és elképesztő teherbírású asszisztens
• Chieko-chan, neurológus, de jobban szereti Disneylandet; most vele írok egy review-t pár veleszületett izombetegséről
• Goto-san, veterán, tapasztalt asszisztens, idén megy nyugdíjba
• Xiao, a kínai Harbinból, ivócimbora
• Honda, a lógógatyás laza, róla nem tudok még sokat
• Minami-san, ő a DNS-laborban dolgozik, nem sokat látom, de jó fej
• (még egy egyiptomi betolakodó)
• Columbia, az óriás
• Satomi-chan, a kedves, búgóhangú kiotói hölgy
• Kamachi-san, titkárő, vannak még ketten, de ők dolgoztak (!)
• Liang-chan, tajvanról, aranyos, de mintha félne tőlem :)
• Tatezawa-san, DNS laboráns
• May, ó, a népszerű May
• ?
• Mon-chan (Monma), az élet császára, ivócimbora
• Ohnishi.san, aranyos szekvenáló asszisztens
• Kure-san, a dizájnos és titokzatos asszisztens
• Iwasawa-san, szintén ritkán látott DNS-laboráns

Csak röviden.

Első, Honda vicces nadrágja. Suttyomban sikerült lefényképeznem, de sajnos nem is a rózsaszín pólói egyike volt rajta, sőt, most relatíve nem is lógott rajta a nadrág... de készenlétben van a fényképezőgépem, egy jellemzőbb kép készítésére!

2. A cikkreferálókon és laborbeszámolókon néhányan nagyon lazára veszik a figurát, alig készülnek, kicsit zavaró végighallgatni az egészet. De itt ez nem baj! Soha, senki egy rossz szót nem szólt ezek miatt, nemhogy letolást kapjanak érte. Pl: X még télen előrukkolt az egy éves munkájának összefoglalásával, majdnem 0 információtartalommal. Volt az egyik dián egy Grafikon is, azt hiszem, összesen tényleg csak egy. Szokás a grafikonokban hibasávokat feltüntetni (a kis bizbaszok az oszlopok tetjén), érzékeltetendő az átlag mellett az adatok szórását is (ha olyan jellegű az adat). Ez innen hiányzott, mire Nishino-sensei megkérdezte, normális, neutrális színezetű hangon hogy:

- Hol vannak a hibasávok, ja és az ANOVA statisztikai számítások? Két hete a reggeli referálón se voltak rajta, azt mondtad, megcsinálod.
- Iiigen..
- Akkor csináld meg kérlek: tudod, öt perc az egész.

Nem az a vicc, hogy tényleg öt percig tart, hanem hogy úgy adódott elő az egész anyag, hogy nem hiányzott számára a statisztika. Pedig az, korábbi kedves témavezetőm szavaival élve, elementary number one.

Ez felveti azt a kérdést, hogy akkor mi az igaz abból, hogy a kultúra, hierarchia a szégyenre, engedelmességre és tekintélyre, na meg harmóniára épül, valamint ez hogyan egyeztethető össze azzal, hogy a japán ember soha nem mutatja ki a (negatív) érzelmeit, főleg azért, hogy ne terheljen másokat vele. Biztosan van ennek feloldása, de az nem egy egyszerű logikai kapcsolat. Persze az is lehet, hogy egyszerűen annyi az egész, hogy a hibázó nagyon is tudja, hogy hibát követ el, aztán rajta múlik, hogy ezt miként dolgozza fel. Klasszikus japános lealázásnak nem voltam tanúja, szerintem ez nálunk nem szokás.

3. Keddenként van cleaning day, mikor az asszisztenstől a professzorig mindenki seprűt és felmosót ragad, és kitakarítják a labort. Ha azonban 3 egymást követő kedd munkaszüneti nap, akkor nincs takarítás, hanem piszok van. :) Sőt, én vagyok az egyetlen, aki a kávégép mellett le szokta suvickolni az asztalt, ha nem teszem meg, akkor a szép acélasztalt szépen lassan elhomályosítják a barna foltok. Az ajtókról nem beszélnék, szörnyen néznek ki a kilincsek körül, egyszer azokat is le fogom tisztogatni, ajándékként, de inkognitóban. Mindezt azzal érdemes összevetni, hogy a bevásárlóközpontokban vagy egy-egy vasútállomáson külön személyzet van a mozólépcsők állandó portalanítására...

Pénteken tartottuk a kombinált welcome/farewell partyt a két jövevény csaj és Honda, illetve a távozó Wong, Mario, Fujita tiszteletére. A buli Kokubunjiban volt, egy indiai étteremben, de sajnos a japán ínyekre szabták (a b és sz betűt meg is fordíthatnám...) az ételek fűszerezését, mert szinte teljesen semleges élményt nyújtott számomra, nem úgy, mint a kedvenc kis kodairai nepáli-indiai éttermecském. Utóbbit teljesen véletlenül fedeztem fel, mikor Zuzmót kikísértem Shinjukuba a reptéri vonathoz, és hazafelé négy kilométerrel a legközelebbi állomás előtt szálltam le, hogy végigsétálhassak a Green Pink Roadon. Nyilván a legtöbb helyet, éttermet véletlenül lehet megtalálni, és eszembe nem jutott volna indiai étterembe menni, ha nincs ott a "nepál" varázsszó. A lényeg, hogy mikor először - bízva a magyaros fűszerezésen történt edződésemen - rendeltem egy 80%-os erősségű chilis valamit, háááát, szóval ez volt az a kaja, amit hiába fújtam, akkor is égetett, mikor már rég kihűlt. Elképesztő. Az első kanál curry után 3 percig csuklottam, de végig próbáltam fapofát vágni, miközben az asztal alatt kapartam a székemet, mert egy magyar nehogymá ne bírja... igen, eldicsekedtem a pincérnek, hogy mi magyarok is komázzuk a csípőset.  A szám teljesen lezsibbadt, kifolyt a sarkán a (nepáli) sör. Brutális, de élvezetes élmény volt. Azóta már megszoktam, vagy nem szívatnak :)

Visszatérve a partyra, az étel tehát nem volt ennyire jó, de cserébe érdekes megfigyeléseket lehetett tenni. Ó, volt még egy srác (a nevét nem tudtam megjegyezni, legyen Ishiro), aki havonta 2-3 napot fog nálunk tölteni, mert vese mitokondiumokkal foglalkozik, de a mitokondiumok legnagyobb elektronmikroszkópos szakértője ugyebár Nonaka professzor, mégha csak izomban is tanulmányozza. Ishiro egy igazi playboy kinézetű japán, de annyira, hogy a hosszú asztal másik végén ülő Ogawa-san meg is kérdezte, hogy nős-e, amit May tolmácsolt hangosan neki :) Úgy tűnik, hogy a fériakat lehet szexuálisan molesztálni, de a nőket nem, mint ahogy erről később meg is bizonyosodtam (nyugi, minden testrészem megvan). A házassága ellenére azért nem volt ellenére, hogy a csajokkal fényképezkedjen, köztük a labor legdekoratívabb macskájával, aki szerintem nem a közönségkedvenc May, hanem Kure-san. És férjnél van :) Fujita és Ohnishi közben a mellkasszőrzetemet akarták jobban szemügyre venni, de én nem akartam nekivetkőzni, közben megjegyeztem, hogy majd ha te is jobb bepillantást engedsz a dekoltázsodba, akkor talán igen - erre világosítottak fel, hogy itt már ez is elég durva zaklatás... nekem meg az volt az, hogy a végén Ishiro is megsimítgatta az itt teljesen szokatlan szőreimet. Jáááájjjj! Azért kíváncsi vagyok, hogy ha Ishiro, na meg Mon-chan eljönne Magyarba, mihez kezdenének a szórakozóhelyeken előforduló, nem éppen prűd(en kinéző) hazánklányaival. Ilyenek, nagyon durván festő tinik, gruftik, egyebek persze itt is vannak, de a hétköznapibb csajok közt ez a viselkedés és exteriőr nem annyira jellemző, mint otthon. Itt pl. ez már nagyon szexis, a mangapronóról meg majd később írok.

Jahajjj, korábban említettem a Bűvös szakács című gasztroblogot, ahol rendre leszólják (persze sokszor joggal) a magyar konyhát, az alapanyagok minőségét... hol is kezdjem... Noguchi-san ott volt a 2003-as szegedi WMS kongresszuson, és most valahogy szóba került, hogy "a piros hallevesben" a ponty mennyire sárízű volt, és miért? Mint mondjak, arculcsapásként ért ez az ártatlan megjegyzés. Azt tudtam, hogy a japánok ízlelése kifinomultabb, mert nem nem vágják agyon az ételeket... indiai módra maréknyi chilivel és curryvel. Ez rendben is van. De hogy így kiérezze a nyilván nem nagyon cserélődő vizű halastavakban felnövő pontyok per se alga- és iszapízét, és hogy ennyire meg is jegyezze, az több, mint aggasztó. Még akkor is, ha az Öreg Kőrössy köztudomásúlag rosszabb, mint a Kiskőrössy, bár fene tudja, valószínúleg egyik sem hiperminőségű. Én is biztos ezért szoktam - ösztönösen - jól megpaprikázni az éttermi halászleveket... Nameg az indiaiak is, hiszen ott sem japán minőségű az alapanyagok színvonala. Tényleg kell főznöm egy halászlét japán pontyből. Először magamnak, mert még sose csináltam. Egyébként meg: mivel a ponty tavakban él, természtesen átveszi a tavi biotóp ízét, szerintem pont azt kell benne értékelni, nem? Az lenne a furcsa, ha tenger- vagy tofuízű lenne. Igen, fokozatok vannak, és azt sem tudom, nem emlékszem, hogy csak a japán íny túlérzékenységének volt-e köszönhető ez a "sáríz", vagy tényleg borzalmas volt az a halászlé - sajnos előfordulhat, állítólag egyszer tonhalból is készül szegedi halászlé... Mindegy, a magyar alapanyagok sokszor tényleg sárvérűek az aranyvérű nyugatihoz és távol-keletihez mérve.

A vacsora után japán szokás szerint páran átvonultunk egy másik étterembe (karaokéba nem akart menni senki), szerintem abba, ahol először ettem ba-sashi-t (nyers lovat), de Mon-chan már annyira be volt rúgva, hogy ezt se megerősíteni, se cáfolni nem volt képes, én meg nem tudtam felidézni, hiszen eleinte nem voltam túl ismerős a környéken. Itt tovább iddogáltunk, illetve voltak jó poénok és egyebek, de nem emlékszem rájuk, csak arra, hogy "Hokkaidói Szépfiú" nevű szakéval akartak itatni, amit a mellszőrös affér miatt visszautasítottam. Chieko bemutatta a férjét, akivel az USA-ban ismerkedett meg, és jó ideig távol éltek egymástól. Ettem lovat, de nem volt olyan jó, mint az előző kettő alkalommal. Ezután én karaokéba akartam menni, de más senki, így útjaink elváltak egymástól, hazamentek aludni, én viszont 600 méteren keresztül bicajjal üldöztem May és Park taxiját. Miután megbizonyosodtam arról (és ők is), hogy nem is vagyok nagyon formán kívül, visszagurultam Kokubunjiba. Egy szórakozócentrum előtt (videojátékok, pachinko) végre teljesült egy régi álmom, játszhattam a páros-dobolós játékkal (színes figurák mennek a képernyőn, és egy helyen a zene ritmusára történő dobolással kell őket kiütni). Egy fiatal társaság nagyon érezte a ritmust, én meg odamentem, egy ideig néztem őket, majd elrebegtem nekik (egyvalaki alapalapszinten tudott angolul), hogy úúúúgy kipróbálnám, és valaki légyszi játsszon velem, amire rá is álltak. Közben megtudtam, hogy ők egy tini-rockegyüttes tagjai - nagyon úgy tűnik, hogy itt minden fiatal játszik valamilyen együttesben. Na, nekem tényleg régi álmom a dobolás, de meg kellett tapasztalnom, hogy 4 szám után vérhólyagok nőttek a tenyeremen, jajjj! Ezután úgy határoztam, hogy megkeresen a novemberi welcome party utáni karaoke-buli helyszínét (a tinik nem akartak karaokézni, pedig ők is szeretik a Slipknotot), amit nagy meglepetésemre meg is találtam, pedig csak az irányt tudtam, és a bejárata egy liftajtó volt, mellette persze felirattal, amit persze értek, nem nagy ügy (de az, 6-7 szaké után :) Itt jó hangulatban eltöltöttem két órát, rekedtre "énekeltem" magam, főleg Pearl Jam, Slipknot, Alice in Chains, Soundgarden és Red Hot Chili Peppers nótákat, némelyiket többször is, gyakorlás gyanánt. Jobb is volt ez így, mert a múltkor a többiek számomra ismeretlen és unalmas japán és kínai szentimentális dalokat énekeltek, amit nem tudtam a minőségüknek megfelelően értékelni.

Ezután lent kénytelen voltam szembesülni azzal, hogy ellopták a lakat nélkül otthagyott bicajomat. Bántam meggondolatlanságomat, 1%-ban meg "örültem", mert elég nehéz lesz eladni a hátralévő 2 hónap alatt, nem tolonganak érte. Jobban körülnézve megláttam egy, az épülethez tartozó bicajtárolót, gondoltam lopok egyet magamnak hátha valaki odatette, hiszen Japánban vagyok, nem Magyarországon Hollandiában, biztos nem lopják el... Természetesen ott volt a bicaj, akkurátusan berendezve egy állványra. Hazafelé (3 óra felé járt az idő) még leültem egy a vasútállomás lépcsőjén hortyogó yuppie mellé, akinek a telefonja a lábai közöt hevert és zenét játszott le - a telefont betettem a zsebébe, majd a fényképezőgépem akkumulátorját szorongotva, melegítve, még kicsiholtam annyi elektront belőle, hogy készítsek egy (rossz) képet róla. A vaku miatt enyhe alvás közbeni rángógörcsrohamot kapott (ld. mellékelt kanji), de aztán megnyugodott. Sajnos a többi, szanaszét heverő alkoholos befolyásoltságban mélyalvó emberről már nem tudtam képet készíteni (a karaokéban sem), de jövő héten visszatérek egy-két dokumentarista fotó kedvéért.

A Kona-koma méltatlan kezeléséért cserébe megkaptam a jutalmamat, elnéztem egy útpadkát és egy meglehetőset estem, de szerencsére nem nagy sebességgel. Úgy látszik, hajnalban veszélyes kerékpározni, nem ez az első eset. Pár hete workaholic befolyásoltság alatt csináltam egy bicajos szaltót a campusban, de ama esés jobban fájt, mint ez. A tegnapi napot a sebeim nyalogatásával töltöttem, de ma már jól vagyok. :)

(A kapcsolódó album érdektelen képeiért elnézést, a kis kamerám nagyon lassan reagál újabban, és a legjobb pillanatokról rendszeresen lekéstem... :(

Na, itt én vagyok a főhős, a baloldali csaj Sherine, jobbra a srác Xiao, a csaj Liang, hátul a srác meg Nishino.

Semmi komoly, én nem tartom magam hősnek, egyáltalán. Holnap megyünk sumo-bajnokságra, és nemrég, éjféltájt Xiao-val beszélgettem erről, mikor megcsörrent a telefon, és Sherine valami hihetetlenül elgyötört hangon kérte, hogy segítsek rajta, adjak be egy vénás injekciót, mert borzasztó migrénje van. Gyorsan összekapdostam pár fecskendőt, alkoholt, egyebet, és a mentőbicajommal - most hiányolom azt a Dr.-t a Dew felirat elől; na meg a tárcsafékeket - gyorsan eltekertem a dormitory-ba, ahol nagy meglepetésemre már ott téblábolt Xiao és Liang is, merthogy ott is laknak. Hm, érdekes, hogy Sherine mégis engem kért meg a Beavatkozásra - nekem meg Beavatás volt, mert ha jól emlékszem, külföldi személynek még nem adtam injekciót sose. Pláne nem 10 hónap inaktivitás után.... de talán azért engem kért meg, meg látta párszor, mikor kontroll DNS izolálás céljára profin szúrtam magam - másnak nem engedem a vérvételt, én meg gyakorlott vagyok, khm. Szóval valamiért hősként tekintettek rám :) mondjuk lehet is, mert külföldön orvosi tevékenységet csak mindenféle engedélyek birtokában lehet végezni ugyebár. Nekem olyanom meg nincs.

A lényeg azonban nem ez, hanem hogy... kezd nagyon hiányozni az eredeti munkahelyem! Hüpp-hüpp.

(Kérdés, hogy a munkahelynek hiányzom-e én???)

Tegnap éjjel két óra körül egyszercsak azon kaptam magam, hogy felveszem a nyúlcipőt és legszükségesebb dolgokat elkezdem a hátizsákomba bepakolni. Ez volt az oka:

40 km mélyen, kb 100 km-re innen, 6.7-es erősség (a helyszínen, nálunk már kb 3-4-esre csökkent), cunamiriadó nem volt, de "a tenger szintje megemelkedhet". Fúúú, kb egy percig tartott az esemény, rendesen rázott, a ház nyikorgott, és ami érdekes, hogy mikor már vége volt a rengéseknek, valami megfoghatatlan érzés vibrált még körülöttem. Olyan volt, mintha csak a szívem lüktetését éreztem volna. Másnap Sherine is megerősítette, ő is érzett ilyet, szóval valószínűleg mégiscsak utórengés volt, de teljesen más jellegű, mint a rengés maga: inkább fel-le jellegű, talán mintha az egész Föld ingott volna a tengelye körül, és nem csupán egyes kőzetlemezdarabkák itt alattam. Ha (utó)rengés, akkor viszont azt kell mondanom, hogy ilyesmit elég gyakran érzek; és mikor néha leellenőrzöm ezen a honlapon, azt szoktam látni, hogy tényleg volt valahol egy kisebb erősségű rengés. Úgy tűnik, elég érzékeny szeizmográf vagyok.

Sherine és Xiao elmondták, hogy a dormitoryból a legtöbb ember még az utcára is kiszaladt... szóval tényleg nagy rengésnek minősült. Én lusta voltam kimenni a lakáskámból. Inkább élveztem a műsort.

Izgalmas! :)

A röhej az, hogy pár hete egy jóval kisebb rengéssel kis túlzással tele volt a magyar média, erről meg egy szó sem esett.

Wong-sensei pár napja mesélt egy érdekes trópusi gyümölcsről, a durian-ról, és mellé hozott durian lekvárt is, ami jó, de fura. A durian leírása felkeltette az érdeklődésemet: kisebb dinnye nagyságú, rettenetes tüskékkel felfegyverkezett nehéz termés, ami akkor jó, ha már leesik a fáról, de nem csap agyon senkit, a szaga borzalmas, de az íze jó, ha nem hányják le evés közben. Egyébként Délkelet-Ázsia legértékesebb gyümölcsének tartják. Itt egy jó ismertető róla, nem akarok más tollával ékeskedni.

Hétfőn Shinjukuban jártam, és véletlenül megláttam egy e leírásnak megfelelő teremtményt, még mellé is volt írva, hogy ドリアン, szóval gyorsan vettem egyet, 3500 jennel könnyítve a pénztárcámon. :( Ma kezdett egy kis fura illata lenni, így fel is bontottuk, ami egzotikus élmény volt. Az biztos, hogy egy durian-fa alatt veszélyes lehet éjszakázni, mert ugyan a kókuszdió eltörheti az ember ujját, ha ráesik, de ez teljesen széttrancsírozza, levágja, felszabdalja. Kemény tüskék, emberölésre, kapubetörésre alkalmas. Belül aznban barátságos volt, Wong szerint még nem teljesen érett, így nem tökéletes; leginkább egy drága banánra hasonlított az egész. Mindenesetre a kollegák is szinte csodájára jártak, körülbelül úgy, mint gyerekkoromban én a narancsnak, nem annyira megszokott, és hát nem is túl kedvelt, a szaga miatt. Sherine kifejezetten utálja, mint a nattót. A titkárnő szereti, mint mondta, Balin sokat szedett sajátkezűleg a fáról, mert igen, a titkárnők Balira járnak nyaralni. De nem kell Balira menni, hogy kipróbáljuk, már hazánkba is megérkezett, legalábbis wellness-ital formájában, ami vagy abból van, vagy nem.

Nem hagyhattam ki a címben említett poént, mert japánul dorian-nak mondják. A termésbél elfogyasztása után tehát ilyenné váltam:

Bírom Xiaot. Vicces, hogy cuppog, szürcsöli a forró vízet ("ó, megnyugtat"), lehet vele marhulni is, amit a japánokkal nem igazán. Ja, és a lekötelezettem: tegnap volt a második alkalom, hogy éjjel a laborban felejtette a tárcáját meg a kulcsát, de én pont itt voltam még (a múltkor már úton hazafelé) így be tudtam engedni és elvihette a dolgait. Különben Liangot kellett volna felköltenie, akinek amúgy sincs sok humorérzéke, nemhogy örülne az éjjel 2 óra körüli zargatásnak. Liang amúgy retteg tőlem :) illetve - kis túlzással - valami atavisztikus félelmet érezhet, ha valakit meglát pl. egy doboz sörrel. Éttermbe se hajlandó jönni velünk (Xiao, Mon, Wong, Gab), mert "yOu AaAare drinkIiiIng!". (A nagybetűk a hangsúlyt próbálják érzékeltetni.) Diseylandbe bezzeg igen - de még én vagyok a gyerekes, ha az asztal alatt mászok Sherine háta mögé, hogy kicsit megtréfáljam. :) Na jó, ezt nem mondta, de gondolja. :)

Múlt héten elmentem egy japán nyelvórára, kár, hogy ennyi időt elvesztegettem a nem-járással, bár magam is tanultam azért valamicskét. A német sráctól, Christiantól megtudtam, hogy megannyi, önkéntesek által tartott nyelvóra van a környékünkön is, persze ezek beszélgetés-központúak. Havi 200 (kettőszáz) jenbe kerül, amin teát és sütit vesznek, de szerintem a saját pénzükből is tesznek hozzá a tanárok. Jó kis vegyes társaság van, bár nagy a változás óráról-órára. Múltkor egy indiai és három kínai sráccal elmentünk az óra után sörözni egy közeli kis étterembe, de szegény kínaiak kicsit meg voltak rökönyödve főleg Chris számukra szabadszájú és túl laza stílusán. De némi szerves oldószerben feloldódtak végül :)

Én nagyon tisztelem a hagyományos japán és keleti etikettet, kultúrát, rengeteg érték és érdekesség van benne, de azért az nem lehet véletlen, hogy a fejlett országokban itt a legtöbb az öngyilkos fiatal. Biztos vannak tanulmányok az okokról, én még nem tudok róluk, és sajnos nem hiszem, hogy bárkivel is tudok erről őszintén beszélgetni, hiszen a nyílt beszéd nem túl japános és illendő dolog. Kendó-csinálta szociológusként úgy sejtem, hogy a modern és a hagyományos életforma konfliktusa lehet az egyik fő ludas a dologban. Régebben a hierarchiát, stresszt meg a kvázi megalázást a neveltetés miatt jobban el tudták viselni, ma meg a nyugati szokások terjedése miatt diszharmónia van az elérni vágyott lehetőségek és a mélyebben gyökerező kötöttségek között. Megpróbálom kideríteni. Azt biztosan tudom, hogy ha egy mai fiatal visszakerülne a nagyszülei korába, ugyanolyan idegennek néznék, mint engem.

(2008. június 1: hogy az utolsó bekezdés hogy és miért jött ide, azt már elfelejtettem...)

Nem vettem Honda autót, hanem jött egy új srác, Honda PhD, fiatal manga-suttyó alakjában. Első nap: öltöny, jólfésült haj, de ma már fenékközépig lehúzott oldalzsebes terepnadrágot, rózsaszín pulcsit viselt. Tegnap a cikkreferáló után Nishino-sensei megkérte, hogy a szokásoknak megfelelően mutatkozzon be, és nagy megrökönyödésemre addig jutott az egyébként szimpatikus srác, hogy "I am Honda and I studied neuroscience in the university". Többet nem volt hajlandó mondani angolul. Fú, komoly, és meglepő. És még a magyarokat szidják, hogy nem beszélnek idegen nyelvül, persze Európa azért más világ. A magyarokról azonban jelen vannak a sztereotip információk: ma összeszedte minden bátorságát, és megkérdezte, hogy "szóval te magyar vagy, mint Puskás" :) Még jó, hogy nem jártam úgy, mint Germanus Gyula, aki a "Kelet fényei felé" könyvében mesélte azt az önkritikus sztorit, hogy egyszer Marokkóban megkérdezték tőle, hogy "hogy van Grosics és Albert", ő meg azt hitte, hogy addig ismeretlen orientalistákról van szó, mire felvilágosították, hogy bizony világhíres futballisták. :) Hm, mint idegtudós, vajon Szentágothai professzorról is hallott?

Mon-chanra egyre nagyobb elismeréssel nézek, mert ugyan lazulós módon igencsak félvállról veszi a tudományos munkát (hihetetlen cikkreferálókat és beszámolókat tud tartani), azonban mindent tud a saját kultúrájáról, a cseresznyefák fajtáitól kezdve az összes jellegzetes japán étek részletekbe menő ismeretén át Shinjuku összes piroslámpás lebujáig. Tisztelet neki! Sherin is megmondta, hogy ő valóban "human" (mármint arab szemmel), nem visszafogott és sokmindenmás "japán". Ezzel nem értek ugyan tökéletesen egyet, de van benne valami. Ja, még azt is tudta, hogy bár most nincsenek méhek a cseresznyefavirágokon - ami engem aggodalommal töltött el -, de ha melegebb lesz az idő, jönni fognak, mégpedig jó nagyok. Meglátjuk.

Kanazawából hazafelé Echigo-Yuzawáig expressz-szel, majd onnan a Joetsu Shinkasennel mentünk tovább Tokióba. Yuzawa város kb a világ vége lehet, de mégis megáll a shinkansen, mert egy kedvelt onsen- és télisport központ. Még az expresszen, készültünk Zuzmóval a leszálláshoz, mert csak 9 percünk volt az átszálláshoz, beszélgettünk mindenféléről, mire egy mellettünk álló öltönyös fiatal srác megkérdezte, hogy "Hungarí?". Kicsit meghökkenve feleltünk, hogy igen. Kiderült, hogy a legjobb barátja magyar, az USA-ban ismerkedtek meg, és tud jópár szót a nyelvünkön, pl. "király", ami cool, de valójában king. :) Bárminemű népnemzeti érzés nélkül, kellemes meglepetés volt, hogy felismerte a nyelvet.

Jó, vonatról leszállás, mozglépcsőn fel, át a fizetőkapun a már korábban megváltott jeggyel, át egy csarnokon, fel egy mozgólépcsőn. Megkerestük a 3 nem helyjegyes kocsi helyét (ahogy azt kell), de nem voltam benne biztos, mert egy állásnál kb hatféle felirat volt, annak megfelelően, hogy a valahány kocsiból álló vonat melyik ajtaja áll meg épp ott. Álldigáltunk egy ideig, aztán megkérdeztem (japánul!) egy srácot, aki mutatta, hogy épp a peron másik vége a mi helyünk, vagy 150 méterrel arrébb. Fú, rohanás, Zuzmó elől, aki a peron másik szélén szaladt, én meg utána. Egyszercsak megállít egy fekete csaj, hogy "kamera, kamera!". Mondom: "Jajj, most nincs időm fényképezkedni, pláne téged fényképezni, bármilyen aranyos is... bazmeg, hol a Canon EOS-om meg a vadiúj Sigma objektívem???????????????" Wazzzz, fennhagytam az expresszen! Mégis, különös módon, nem ijedtem meg nagyon, hanem rögtön eszembe jutott, hogy minden állomáson van talált tárgyak osztálya, ahova nagy valószínűséggel el is kerülnek a talált tárgyak, meg szerencsére ez volt a vonat végállomása.... szóval nagy baj talán nem lesz a szórakozottságomból, de azért... futás, van még 2 percünk. Rohanás le a hosszú mozgólépcsőn, át a fizetőkapun, sietős mutogatás, hogy van jegyem, mindjárt jövök megint, futás a csarnokon át, hirtelen meglátok egy nagyon rés-szemű kalauzt, egy nem odaillő (de kalauz-fekete) táskával az oldalán. Megvan! Egy kukkot se tudott angolul, de először lassan elmondtam, hogy mi van a táskában (Kiyannon kamera) ha még benne van :), aztán megmutattam, hogy tényleg, tehát az enyém. Megkérdezte még a nevemet, aztán mehettem vissza a vonathoz, ami már éppen lassított, és nagyon szép volt a maga emeletes mivoltában.

Azért elképesztő véletlenek kellettek ahhoz, hogy ne kelljen valami ismeretlen (de biztos nem bonyolult) úton-módon visszaszerezni a fotócuccot, nem beszélve arról, ha sok tízezer jenért kelljen újat vásárolnom. Először is, Zuzmó a peron másik oldalára vezetett, ahol észrevett az a lány, de hogy ő honnan tudta, hogy az enyém a kamera, az rejtély. Lehet, hogy már bemondták, hogy valaki elhagyta? De elég sok japánnak is van fényképezőgépe, nyilván, miért gondoltak épp rám? Az is lehet persze, hogy ha valóban bemondták az infót, ösztönösen minden külföldit figyelmeztettek... nem tudom, tényleg, de szinte a csodával határos volt az eset, illetve egyszerűen csak japánosan precíz.

Pénteken Zuzmókával egy ad-hoc hétvégi túrára indultunk, de annyira nem tudtunk dűlőre jutni abban, hogy hová is utazzunk, hogy a shinkansen jegypénztárnál a sorra kerülésem előtt még, hmmmm, vitatkoztunk egy tartalmasat. Zuzz Hiroshimába akart menni, én meg közelebbi, de "elhagyatott" helyre, végül kiegyeztünk abban, hogy első nap legyen pl. Takayama, aztán majd meglátjuk. Végül a következő út jött össze:

Klikk a képre a nagyobb változathoz!

A shinkansenekről nem lelkesedek tovább, meg lehet szokni őket, azaz a jót könnyű megszokni, természetesen. A 300-as Hikarival elvillámlottunk Nagoyába, majd onnan átszállással Gifuba zötyögtünk, onnan 10 perc "városnézés" után tovább Takayamába a Hida Limited Express-szel. Ezen a vonalon gyönyörködhettünk az egyáltalán nem harmonikusan vagy tájba illően épített hatékony japán infrastruktúrában (autópálya a völgy oldalában, szivattyús energiatározó erőművek embervastagságú csövei mint bobpályák, ronda hidak, stb), a még így is lenyűgöző türkizkék folyóban, mély és sötét völgyekben; és az emberiség legmélységesebben sötét egyedeinek tevékenységében. Egy "középosztálybelinek" kinéző, a beszédük alapján amerikai család osztotta a kultúrát: lazán felrakták a cipős patájukat a kínosan rendbentartott ülésekre, baromira nem érdekelte őket a táj, annál inkább az orruk leplezetlen túrása, a begyűjtött grafika fülzsírban való megfürösztése, végül megevése (de legalább nem kenték az ülésbe). Természetesen az idétlen feliratos bézbólsapka sem hiányzott a fiatal srácról. Éljen.

Takayama jelentése: Magas Hegy, ami persze nem tulajdonnévként, hanem főnévként (kínaiasan) mondva teljesen másként hangzik: kousan. (Nehéz a nyelv, mégiscsak...) A névhez méltóan magas, jelenleg még havas hegyek közt fekszik, így itt a cseresznyevirágzás sem indult még meg. A fekvése miatt az alap-mezőgazdasági tevékenység, azaz a rizstermesztés itt sosem volt lehetséges, helyette nagyon jól képzett ácsokat termelt a város, és az adókat is ácsokban fizették. A város fő látványossága két-három utcányi megmaradt régi épület, amik tényleg szépek és évszázadok emlékeit árasztják magukból. (A képek itt láthatók.)

Szállást persze nem intéztem előre, és mikor rákezdett az eső, hirtelen sürgősen keresni kellett valamit. Egy boltos annyit tudott segíteni, hogy adott egy térképet, pár címmel, de a lelkemre kötötte, hogy előre kell foglalni szobát. Japánban mindig, mindent előre kell foglalni, kivéve nekem, úgy tűnik. Bekukkantottam egy ryokannak kinéző épületbe, ahol nagy csodálkozásomra hihetetlen középkori hangulatú kimonókban csajok vihorásztak és léptek kicsiket, szakéspohárral a kacsóikban, de kiderült, hogy egy étterem, nem szállás; de te jó ég, milyen étterem lehetett ez? Mindenhol tatami, ultraminimalista dizájn, tökéletesen sminkelt hetérák vagy mik :) sajnos az étkezőhelységeket nem láttam, de ez tényleg más világ, nem tudom, hogy nyugati ember egyáltalán betérhet-e oda. Hm, azóta is vágyódom... mindenesetre az egyik lány nagyon kedvesen kijött az esőbe (!) és rámutatott egy házra, hogy az egy minshuku (olcsó, tradicionális családi "panzió"), ja, pont az eresze alatt böngésztem a térképet. Valamit már értek japánul, így az sem volt baj, hogy a háziasszony kb ugyanannyit tudott angolul, szóval lett szállás, foglalás nélkül, nagyon jó, ráadásul kettőnknek 9000 jenbe került, ennél olcsóbban otthon se nagyon lehet megaludni. Amúgy Zuzmóka hívta fel a figyelmemet, hogy az útikönyvünk elsőre rémisztőnek tűnő árai mind két személyre szólnak, így mindjárt valószínűtlenebbé vált szerencsére a híd alatt alvás hívogatóan spártai képe. Reggeli és vacsora ugyan nem volt az árban, de úgyis meg akartunk látogatni egy helyi kis éttermet, ahol persze szokásosan kiváló étket kaptunk: valami őserdei levélen előttünk fövő-sülő szójás és miszós (kb erjesztett rizsszósz) véres húsokat. A minshukukban, de a ryokanok nagy részében is japános földrekuporodós zuhany plusz forróvizes medence áll a tisztálkodni vágyók rendelkezésére (én nem vágyom rá, de maga a japános aktus még mindig élményszámba megy :) a kis hátránya, hogy itt pl. egy francia család kisgyerekei folyton ott keresték az apjukat (aztán megrémülve elrohantak), aki isten tudja hová tűnhetett, miután megfürdette őket. Talán átruccant a gésoid csajokhoz? Alvás ugye a földre helyezett matracon, beágyazás sajátkezűleg, majd reggel a kicsit jobb időben mégegyszer megnéztük a várost. Meglátogattuk egy egykori uzsorás meg egy szakékereskedő házát, melyek nagyon hangulatosak, de beszéljenek a képek helyettem. Említésre méltó, hogy minden ilyen jellegű kulturális emlékhelyen a belépti díj ellenében zöld teát szolgálnak fel, sőt, a szakékereskedő házában gombafőzetet; de kedves D., ne rohanj egyből ide, mert csak shiitake-gombából volt, ami nem az, ami a kaktuszom mellől nőtt ki magától :)

Ezután meg szerettük volna tekinteni az 50 km-re lévő Sirakawa-go falut, ahol hetven, több száz éves selyemhernyótenyésztő-ház (gassho-zukkuri) áll. Ezek nagyon látványosak, és a Világörökség részei, de mivel nem foglaltam buszjegyet már előző nap, khm, khm, így erről sajnos lemaradtunk. Sebaj, Takayama mellett is van egy skankzen, ahol kevesebb, de sokféle, a környékről ideszállított és újra felépített régi ház látható, szóval valamelyest kárpótlódtunk, sőt még a Nap is kisütött arra az órácskára.

Aztán észak felé tartottunk, a vonaton nagyjából egyetértettünk abban, hogy most olyan helyre menjünk, ami épp csak meg van említve az útikönyvünkben, de a helyi brosúrák azért ígeretesnek mutatják be. Így a Noto-félszigetet választottuk; most jöttem rá, hogy a "no to", azaz angolul kb "ne oda" név ellenére.

Hm, ha igazi japán cégnél dolgoznék, akkor kb. a lenti idézetnek megfelelő lenne a hangulat és a filozófia. Finoman megérdeklődöm, hogy a mi, a prof szavaival "ez egy kis család és nyugodtan forduljatok hozzám bármivel" labor japánok számára valójában milyen; bár szerintem azért ennyire nem japán. Hm, azért Sherine és May mondott egy-két sajátos történetet... meg a saját supervisorom sem törődik túl sokat velem, ha én nem megyek oda hozzá, akkor tesz rá, hogy mit csinálok.

Japán önéletrajz
[..] Tehát kiderült, hogy a japánok nem proaktívak, sőt a saját erényeiket minnél inkább elrejtve próbálják közölni. Álljon tehát itt a japán önéletrajzom legalább minimális humoros verziója.

1980 évben bátorkodtam világra jönni, de ez leginkább mélyen tisztelt és szeretett édesanyám hibája volt, én megpróbáltam bíróságon rendezni ezt a kérdést, de sajnos az abortusz a harmadik hónap után illegális.

2004-ben végeztem az egyetemen, amiről természetesen tudjuk, hogy teljesen haszontalan. Mesterképzés helyett a galaxisokhoz képest porszemnyi személyem szerint jobban illene csak képzést mondani ám a nagytiszteletű rektor úr, isten magasztalja, így határozta meg, ezért tehát a nagybecsű cégéhez is ezen formában juttatom el a képesítésem megnevezését.

2006-ig doktorképzésen vettem részt, amit nem fejeztem végül be, amikor rájöttem, hogy embereken nem operálhatok a képzés elvégzése után sem.

Munka:

2006-2008 egy cégnél dolgoztam, ami annyira elhanyagolható, hogy említésre sem méltó. Feladataim mások teljes körű kiszolgálása volt, amely magában foglalta a meghunyászkodás képességeim tökéletesítét, illetve a "hajolj előre és vedd fel a szappant" jellegű utasítások precíz és késlekedés nélküli végrehajtását. Időközben az én nagybecsű gazdám hébe-hóba megengedte, hogy a cég programjait is véremmel és verejtékemmel jobbítsam. Ezt a hihetetlen mértékű megtiszteltetést saját magam javítására fordítottam és szabadidőmben a "Igen, pontosan úgy van, egyetértek" mondat minél életszerűbb artikulációjának művészetét sajátítottam el magas fokon.

2005-2006 Kutatóként az a isteni megtiszteltetés ért, hogy ő-fő-istenségének egyik laboratóriumában egy tányérból ehettem a kutyákkal. Ezt a feladatomat olyan meghatóan végeztem, hogy hellyel-közzel megengedték, hogy áhítattól remegő testem a kutatóknak fenntartott laboratóriumba vonszoljam. Itt csodálat övezte magasságos főnököm, mit főnököm, atyám, mit atyám, istenem megengedte, hogy tisztátalan kezemmel illessem a billentyűzetet és majom-elmémmel felfoghatatlan dolgokról is mesét hallgathattam. Ezen a helyen sajátítottam el az alapvető "Azonnal" és "Tökéletesen egyetértek" technikákat.

2004-2005 Egy távoli ország mosdatlanlelkű komisz cégénél dolgoztam. Egy olyan helyen, ahol a kultúra teljesen ismeretlen és az emberek illetlenek és néha még az is megesik, hogy dolgoznak.

Nem is tudom, honnan vettem a bátorságot, hogy jelentkezzek az Önök nagybecsű és malaszttal teljes cégéhez, hogy isten tartsa meg ilyen csodálatos jó állapotban és virágozzék még ezer meg ezer évig. Ígérem, hogy a jelentkezés elküldése után háromszor korbácsolom véresre magam. Amennyiben az Ön drága idejét jelentéktelen személyem annál is jelentéktelenebb önéletrajznak csúfolt skiccére pazarolná, kérem ne legyen dühös rám, természetesen tökéletesen egyetértek Önnel. Amennyiben az a földi szavakkal már ki sem mondható megtiszteltetés érne, hogy Ön cége, amelyet az Ön magasztossa tart emberi elmével fel sem mérhető magasságokban, alkalmazna engem - mily hála és szeretet fog el már a gondolat révén is - Azonnal és Tökéletesen egyet értenék Önnel és az Ön messze földön híres bölcsességével az engem kínozni kihelyezett összes menedzserével.

Ijou desu :D

... egy kis piros vulkánbanfőtt fekete tojással (ami darabonként 7 évvel hosszabbítja meg az életet!)

És nem Haukóní, ahogy Wong-sensei mondja. Japán egyik legmenőbb üdülőkörzete, a Fujitól nem messze terül el, délkeletre. Zuzmóval egy napos túrát tettünk a környéken, mert tavaly ugyan járt itt, de a felhős idő miatt nem látszott a Fuji, tehát úgy ment haza, mint amilyen tudatlanságban én leledztem a decemberi hazautazásom előtt két napig, mikor erőt vettem magamon, fellifteztem a házunk tetejére, és nagy megrökönyödésemre megláttam a Fujit, teljes életnagyságban - mert mint mondtam, megmásztam, de akkor a fától nem láttam az erdőt, vagy fordítva. Márpedig a Fujit látni kell, hiszen valóban a világ egyik legszebb hegye, a Gerennavár, na meg a Muzsla után. :)

A japánok nagyon kedvezően szervezik meg az emberek ilyesféle helyekre való vonzását. Az Odakyu cég (vasút + áruházakban érdekelt, csakúgy, mint a Seibu) árul egy 5000 jenes Hakone Free Pass-t, amivel elutazhatok Hakone régiójába, majd ott az összes buszt, hajót, egyéb közlekedési eszközt használhatom korlátlanul. El is zötykölődtük vagy 2 óra alatt Hakone-Yumotoba (következő héten láttam, hogy Shinkansennel nem lett volna egy óra sem), egy kicsit szétnéztünk ebben a vadregényes völgyi városban, a mesterséges folyómederbe letelepedtünk enni egy kis gőzölt angolnát, majd buszra szálltunk és látványos szerpentines hegyi utakon elmentünk Moto-Hakonéba. Ez a városka az Ashi-tó partján van, és ez nagyon kedvelt Fuji-megfigyelő hely. A tó medre egy 3000 évvel ezelőtti vulkánkitörés után maradt kaldera. Höhhh, most olvasom, hogy az ember szerencsésnek érezheti magát, ha látja a Fujit, mert legtöbbször nem felhőtlen az élmény (ld. fent). Szóval azok voltunk! Nagyon szép látvány a Fuji, de még szebb lenne szelíden kanyargó vörös lávafolyamokkal az oldalában, ami előbb-utóbb be fog következni, ez az élet rendje, még a Fujiyoshidai tűzünnep ellenére is. Legutóbb idén pont 300 éve tört ki, biztos nagy fesztivált rendeznek az évforduló tiszteletére.

Hakonén keresztül vezetett régesrég egy fő postaútvonal (Régi Tokaido), egy felújított épület (Hakone Checkpoint), és katonai szállás ma is megtekinthető, de nekem ennél jobban tetszett az utat szegélyező hatalmas cédrusfa-sor mara